VETÉSI VARJÚ

Corvus frugilegus

fekete varjú, teleki varjú, pápista varjú

Leírása

A dolmányos varjúnál valamivel kisebb; csőre karcsúbb, inkább egyenes; töve - az öregeknél kopasz, mintha fehéres var borítaná, az egész madár színe szerint fekete-acélkék - bíboros zománcfénnyel; lába fekete, vaskos, karmai erősek; talpa érdes; jobb járó, mint a dolmányos varjú. Az ifjú vetési varjúnak csőre töve még nem kopasz, az orrlyukakat serteszerű szőr borítja; a kopaszság csak későbben támad, mikor a madár a földből kezdi szedegetni eledelét, tehát csőrét a földbe mélyeszti. A vetési varjú seregben járó és nagy varjúfalvakban fészkelő madár; fészke kisebb és lazább a dolmányos varjúénál, egy-egy fán öt-hat is egymás fölött áll; akadt egy fán 18-ig való, sőt több is. Valamivel későbben párosodik; de április hónapban megvan az öt-hat tojásnyi fészekalja; a tojás színe halaványzöld, szürke és barna foltozattal; a dolmányos varjúénál kisebb.

Életmódja

A vetési varjú életmódjának ismerete azért bír nagy fontossággal, mert a madár a mezőgazdasághoz szít és seregesen járva, munkálkodásával hatalmasan belevág a földmívelés menetébe. Míg a dolmányos varjú csak csókákkal vegyes, kisebb foltok szerint barangol a határban, addig a vetési varjú ezernyi és tízezernyi seregekbe verődve, dűlőket, határrészeket borít; ellepi az ugart, a kaszálót, különösen az új szántást és a már kelőfélben levő vetéseket, a cukorrépát is. Ebben a tömegességben és a vetések járásában különbözik a dolmányos varjútól, mellyel egyebekben életmód szerint rokon. Erre a madárra nézve is ketté van oszolva az emberek véleménye: a tanult úri gazda igen hasznosnak, az ősi renden gazdálkodó földmíves legtöbbje károsnak tartja: így itt is két pörlekedő között meg kell állapítani az élő igazságot, mégpedig lehetőleg úgy, hogy egyik fél se szidhassa a bírót.
Az emberek, a gazdák sokat beszélnek erre is, arra is a fekete varjúról, össze is kapnak fölötte, hogy de bizony kiszedi a magot a földből, hogy a megrontott vetést ki is kell szántani; meg aztán: szedni szedi, de csak azt, amely nincsen jól elboronálva és a kiszántás csak szófia-beszéd; senki sem tud falut, benne gazdát megnevezni, aki a fekete varjú miatt kiszántotta volna a vetést. Az a gazda, aki jól odanéz, mielőtt hogy ítéletet mondana, tudja, hogy a fekete varjú azért üti csőrét a földbe, mert ott férget keres. Igaz pedig az, hogy az emberek erre is, arra is beszélnek, néha le is lövik a fekete varjút, ki is akasztják karóra madárijesztőnek; de hogy felvágnák és belenéznének a zacskószerű gyomrába, hogy mi is van benne? arról ugyan nem hallunk semmit. Márpedig éppen ezen a gyomorvizsgálaton fordul meg a dolog és az igazság; ezen és az életmód egyéb tüneményein is, amely utóbbiak íme ezek.
A fekete varjú viselkedését jól meg lehet vigyázni, mert mindig seregesen jár és tesz. A seregeket csak az igen kemény, havas tél lazítja meg, amikor a fekete varjú az elbágyadásig fázik és nyomorog, beszorul a faluba, az országút kerékvágásai közé, hogy mindenféle hullajtott dolgon tengesse életét. A tavaszi szántás idején egy rész az ekenyomon jár, a sereg a friss szántásra széled, hogy a kifordított rögökből kibúvó kártékony bogárságot szedegesse; ez tehát hasznos munka. Megszállja az elboronált vetést is; ekkor fölszedi a felszínen maradt szemet és a borona nyomán kivetett férgeket, csimazokat; ez se kár. Ezalatt a tavasz és a bogárélet kifejlődött és a fekete varjú fészkeléshez lát; fiait nem szemmel, mely akkoron még nincs is, hanem kizárólag bogársággal neveli fel, ami ismét nagy és hasznos munka. Azután a seregek járni kezdik a határt úgy, hogy hálóhelyöktől reggelenként csapatokra szakadva, ezek a csapatok más-más határrészeket szállnak meg; ekkor lehet észrevenni, hogy némely csapat többször is egyazon pontra száll és ott működik; példának okáért: egy nagy bevetett táblának ugyanegy részére, ahol azután a varjúnyomokon sok kihúzgált palánta hever szerte-széjjel, amit a legtöbb gazda a fekete varjú részéről eredő nagy kártételnek tart. Mikor az élet már megerősödött, a seregek megszállják a kaszálókat, hol derekasan szöcskéznek és kabócáznak; aztán a kapások nyomára mennek, hol ismét a fölkerült bogárságot szedik, tehát hasznoskodnak. Annyi igaz, hogy később megszállják a learatott gabonakereszteket, amelyek járásuk irányába esnek és itt kárt is tesznek; a sereg zöme azonban a tarlón szedi begyre a kihullott szemet, egy kis rész a dűlőutakon szedegeti a hordás közben kihullott áldást, és ez már nem kár, mert ezek a részek az emberre nézve úgyis elvesztek volna. Szénakaszálás idején megszállják a seregek a rendeket és ugyancsak kabócáznak és szöcskéznek, mert ez az ugró világ ilyenkor nem tud megbújni, és így készen tálalt prédája a madárnak. Rámegyen a fekete varjú a tejes kukoricára, a gyümölcsre is; de ezekhez nincs meg a kellő ügyessége, így nem sok kárt tehet, amit pedig teszen, azt ezerszeresen megszolgálta a bogárság pusztításával. De megszállja a fekete varjúsereg a répaföldeket is, mégpedig éppen akkor, amikor a répabogár tömegesen elborítja ezt a fontos és igen értékes gazdasági növényt; ekkor evvel a bogárral él és kimondhatatlan hasznot hajt a termelő gazdának.
Így tart azután a tisztogatás munkája az őszön át is, amíg csak bogárság van. Igaz azonban, hogy az őszi vetésen, kivált ha selejtesen van elboronálva és nagyon későn történik, amikor tudniillik már a bogárság letűnt, s a fekete varjúnak ez a kedves eledele elfogyott, tehet a madár érezhető kárt is; de nem ám oly mértékben, hogy a vetést ki kellene szántani, csak talán egy-egy meddő folt maradhat a varjúmunka után; aztán bölcsen tudjuk, hogy a gabona bokrosan nő, és így, ha varjú nem teszi, bizony fogas hengerrel is meg kell ritkítani, hogy saját sűrűségétől meg ne fulladjon.
No, de vegyük most már végig. Amikor a tél keményebb szaka beköszönt, a fekete varjak serege a város, a falu házfödelét szállja meg éjszakára, hogy védelmet találjon a fagyos szelek ellen; napközben lopkod a szérőkön, a veteményest bolygatja, s ahol van alkalom, elborítja a szalmakazlakat, szétzilálja, hogy ha lehet, még valami maradék szemhez jusson. A téli nyomort már ismerjük.
Most pedig következik az ítélet. Annyi bizonyos, hogy a fekete varjú fő eledele a bogárságból telik, melyet nemcsak a fölszínről szedeget, hanem kiszedi a földből is, mert a féregrágástól megbetegedett, elsárguló palánta, megmondja a madárnak, hogy a gyökerén féreg rágódik; a varjú kihúzza a beteg palántát és kiszedi a rágó férget: ezt jelentik a szemlélődő embernek azok a kihúzgált palánták, és így tudjuk meg, miért szállja meg a sereg sokszor egymás után a bevetett táblának ugyanazt a részét? jele ez annak, hogy ott elhatalmasodott a drótféreg, vagy más baj; itt tehát a fekete varjú munkája áldás.
Hogy a fekete varjú reáveti magát a "csalamádé"-nak vetett kukoricára, a zabra, az árpára, ha rossz a boronálás és sok szem marad a felszínen, hát ki csodálkozzék azon? Ha rossz a gazdasszony és szerte heverteti az istenáldást a házban, bizony rámegyen gyerek, cseléd, aki hozzáfér: az ember is szeret ám könnyűszerivel és kivált a máséból jóllakni. Hát a fekete varjútól várjuk, hogy ne tegye? Ugyan-ugyan! Mit csináljunk hát ilyenkor? Bizony védekezni kell madárijesztővel, gyerekkel, aki kerepel és a példabeszédet is követi, hogy hát "ezer varjú ellen elég egy kő".
Vannak vidékek, ahol sok az olyan gazda, aki egy szem búza vagy kukorica miatt nagy lármát csap, mintha már el kellene pusztulni a nagy kár miatt. Pedig mondottam már, hogy a madár egyéb munkájával reászolgált arra a szemre; sőt a madár óvó munkája nélkül az a szem meg nem teremhetett volna!
És még itt nincs is apróra elmondva, hogy a vetési varjú az, amely felszedegeti a háziállatokból átalakulás és szaporodás végett kiköltözködő sokféle bélférget, élősdit; így lesz orvosa és óvója a jószágnak!
Az ítélet tanúsága pedig most már ez:  a fekete varjú főként és elsősorban bogársággal él, és amíg bogársága van, nemigen keresi a szemes táplálékot, ennélfogva tavaszkor minél későbben kell vetni, azaz, mikor a bogárság már feljött, a fekete varjúnak tehát már van természetes tápláléka; ősszel pl. minél korábban kell vetni, amig a fekete varjúnak künn még bogársága van; a fekete varjú egyéb működése a vetéseken óvó, mert a földben rágódó kártékony férgek ellen megyen.
Addig, amíg Magyarország alapja a mezőgazdaság, amíg még mindig sok a parlagja, legelője, ugara, a fekete varjú nélkül el sem lehetünk.
Aki pedig tavaszkor igen korán, ősszel meg nagyon későn vet és rosszul boronál, az vessen magára, ne a varjúra, s állítson madárijesztőt vagy gyereket riasztónak.
Alapítva vagyon pedig ez az ítélet oly felvágott varjúgyomorra is, amely oly keményre volt megtöltve drótféreggel, mint a címeres úti kostök jófajta dohánnyal.
De azért ezt még jobban, alaposabban is ki lehet majd dolgozni, mihelyt az életet pontosabban megismerjük. Teszünk is róla.
Itt az élő igazság.
(Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról.)